Idézetek az elmúlásról

Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet :

hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,

és ellebbent könnyű leheleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szíved szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn az ideges

bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék,

ahol te vagy? Oda süllyedt

a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam utamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,

felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te;

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem.

Ha meghaltam...

Ha meghaltam, fa

Szeretnék lenni, egy

Égig érő hegyemnek homlokán.

Láthatnám, milyen az:

Békében pihenni, s

Merengni a tájnak sötétkék

Alkonyán. A szél, ha

Megcirítja levelem, s

Átjárja sudár törzsem odúját,

Szerelmes verset suttog majd nekem,

S én lehunyom szép virág-szemem,

Hallgatva a hegyek altatódalát.

A csillagfény aranyra festi ágam,

Míg sötétet zeng a holdas éjszaka.

Hegy-völgyből lesz hatalmas

Váram, visszhangzik benne

sz*rvasok dala. És ha mégis

Fájna, mit látok, a hűs eső megfüröszti

Koronámat; gyökér-kelyhembe

Tölt majd friss vizet.

Magányom nem lesz ború vagy bánat.

A túlvilág létemért így fizet.

Álmodsz-e...

Álmodsz-e a koporsódban

Márványarcú kedvesem,

Míg a kopott sírkereszten

Eső pereg csendesen.

Láttad-e a földet, melyet

A sírásó rád dobott,

Vagy a megszűnt szívdobogás

Visszhangjait számolod.

Álmodsz-e még mennyországot

Új tavasznak hajnalán,

Boldog gyermek mosolygását,

Vadrózsát a ház falán?

Egy világot, ahol tudnak

Szeretni még emberek,

S ablakokból halk imák

És vidám dalok zengenek…

Szeretnék már megpihenni,

Megölni az álmokat,

Összetenni utoljára

E megtépett szárnyakat.

Soha többé nem hallani

Halk, távozó lépteket,

Megtöltöttek visszhangjai

Már egy egész életet…

Álmodsz-e a koporsódban,

Szelídlelkű kedvesem,

Míg kopottas keresztedről

A hollókat kergetem.

Láttad-e földet, melyet

A sírásó rád dobott,

Vagy e pokol összes kínját

S végóráját álmodod…

Álmodsz-e a koporsódban,

Márványarcú kedvesem,

Amíg kopott keresztfádhoz

Letérdelek, könnyesen…

Elvérzel

Elvérzel

Fémes a csendülés

Visszhangja hallatszik

Szívedbe dobókés

Pengéje fúródik.

Álnokul suhogva

Árnyaknak palástja

Lebben fel kacagva

Csontalak csuklyája.

Elvérzel.

A földre zuhanva

Kihűlő testedben

Múlt élet szikrája

Halványul

Lelkedben

Kifakult vágyaid

Mosódva tűnnek el

Életed, álmaid…

Sikolts ha elvérzel!

Elvérzel…

Könnyezve kapaszkodsz

Életed csilláma

Reméled, visszahoz

Túl nagy lent a lárma.

Kihunyó csillagod

Elaludt sóhaját

-Utószor hallgatod-

Szíved halk moraját.

Elvérzel.

Táncoló vízcseppek

Fekete felhőből

Gyászosan peregnek

Villámtól, dörgéstől.

Hideg kő, békesség

Ernyedt test nyughelye

Álca, vagy emberség?

…

Elvérzel…

Bocsáss meg...

Tudom:

lehunyt szemeddel most is engem nézel,

dermedt kezeddel most is engem érintesz,

sápadt-viasz fényű leplet takarsz rám,

most is engem óvsz - mint mindig -

egész életedben!

Szelíd szíved csendje

némaságot parancsol a számnak...

tested mozdulatlanságától távolabb

húzódik tőlem a tér...

Nem szólsz -

nem válaszolsz -

nem kérdezel...

az emlékekből kell kiolvasnom feleleted,

hogy miért két marékkal szórtad a szereteted,

ott, hol libegő mérlegen

sosem volt egyensúly...

Megáldalak!

Ezerszer megáldalak mindenért!

Amiért negyven évig tartást adtál életemnek,

Örök tartalmat emlékeimnek...

Áldalak a gyönyörű-mesés színekért,

Áldalak és szeretlek,

Drága Apám, mindenért!

Tudom!

Perzselő emlékekkel hiába

melengetem szívem,

mert a Nap - mely magad voltál! -

többé nem ragyog rám...

de lelked-szíved

nekem végtelen ölelés,

nagyon fáj!

hogy nem mondhatok mást

csak ennyit:

Bocsáss meg, kérlek, mindenért!

Adni vágysz még halálodon túl is

Zord sírhalom fedi álmaim romjait

a porladó idő mindent felemészt

már bomlásnak indulnak halott vágyaim

szétszabdalt szívemből az érzés kárba vész

A temető sivár s a sötétség szirtjein

kóvályog a léptem sírodat keresve

kutatom, mint mindig lángoló hiányként

engem simogató bársonykezedet…

Itt vagyok Apu…jöttem megköszönni

hogy síron túl is jóságodat érzem

sajog a csönd, s keserű könnyeim

mossák tisztára jéghideg sírköved.

Az apró mécses eleven tüzében

felsejlik az arcod, kedves mosolyod

látom miként átadod könnyes tekintettel

születésnapomra, drága ajándékod.

Köszönöm Apu… szívemből köszönöm

most hiányod árnya is keservesen zokog

a csend szavától kong a temető

s bár homlokomról nem mállik le a gond

érzem ahogy körbefon szíved melege

és adni vágysz még halálodon túl is

elfogadom Apu és megköszönöm. Érte

majd hálám elkísér egész halálomig.

„Az Ő szíve megpihent a miénk vérzik,

A halál fájdalmát csak az élők érzik”

„Ha ránézünk sírodnak kövére

A szorgalmas munkádnak e sír lett a bére”

„Elmentél életed legszebb korában

Itt hagytál bennünket bús árvaságban”

„Még most is hallom hangodat

Érzem kezed, hogy most is simogat”

Jó szülőket feledni nem lehet

Míg élünk ide hív a szeretet.

Egy tragikus pillanat ölte meg szívedet

Amely nem ismert mást, mint a szeretetet.

Amíg éltek értünk küzdöttek

Amíg élünk nem felejtjük tettüket.

Megpihenni tértem, életem alkonyán

Örök nyugodalmat adj nekem jó atyám.

Az nem hal meg kit eltemetnek

Csak az hal meg kit elfelednek

„Fehér galamb szállj a fiunk fejfájára

A fájó szívű szülők helyett

Te vigyázz az Ő álmára”

"Ne jöjj el sírva síromig, 

Nem fekszem itt, nem alszom itt; 

Ezer fúvó szélben lakom… 

Gyémánt vagyok fénylő havon. 

Érő kalászon nyári napfény. 

Szelíd esőcske őszi estén. 

Síromnál sírva meg ne állj; 

Nem vagyok ott, nincs is halál."