Egyszer réges régen élt egy lány. Egy barátságos kis faluban a hegyek között. Kedves volt kecses és gyönyörű szép. Édesapjával élt együtt mert anyja odalett egy balesetben. Boldogan élt, segített mindig mindenben egy rossz szó nem hagyta el soha a száját. Álmodozó teremtés volt aki hitt hogy eljön a saját hercege érte ha itt az idő még ha nem is fehér lovon de akkor is meg fogja találni az igaz szerelmet egyszer. Naponta sokszor álmodozott makacsul ragaszkodott az elképzeléseihez de nagyon érzékeny volt talán nem vallotta be soha de amikor egyedül volt akkor gyakran sírt. De ami késik nem múlik eljött a nap amikor ő is szerelembe esett. A kocsmáros fia tetszett meg neki és a fiú is viszonozta a lány érzéseit. Abban a pillanatban úgy érezte meghallgatásra találtak imái és a bánatának vége. Azt hitte megtalálta a lelki társát élete végéig. Sokat voltak együtt egy-egy lopott pillantás, egy érintés. De a boldogságnak is vége szakadt egyszer. A lány a pajta felé igyekezett amikor kedvesét rajtakapta egy másik lánnyal. Összeomlott benne a világ. A fát amit cipelt egyszeriben kiesett a kezéből s földre hullott. Mintha megállt volna az idő, a fadarabok úgy potyogtak mintha minden lelassult volna körülötte. Az kit szívből szeretett hazudott neki és nem szereti. A romok maga alá temették az immár felnőtt lányt. Levegő után kapkodott. Könnycseppek hullottak fehér arcán végig maszatos csíkokat hagyva maguk után. Fájdalomtól eltorzult arccal futásnak eredt nem érdekelte hova csak el innen messzire. Mikor már a patak partját pillantotta meg akkor megállt. Leült az egyik fa tövébe és tovább zokogott. Keservesen megvigasztalhatatlanul hullottak a sós cseppek a földre. Végül mikor alább hagyott, a bánat átcsapott gyűlöletté. Gyűlölte azt aki el árulta és mindenki mást is gyűlölt az összes boldog embert! Talán még azt is akihez éjeken át fohászkodott égi csodáért. Miért hagyta vajon hogy ez történjen?! Nem fért a fejébe. De nem is érdekelte, égtelen haragra gerjedt. Elátkozott élőt és holtat mennyet és poklot. Tehetetlenségében szövetséget kötött az ördöggel. Lelkéért cserébe élete végéig tartó érzéketlenséget kért hogy soha többé ne tudják megbántani vagy fájdalmat okozni neki. A szerződést vérével írta alá. Akkor még nem tudta hogy mit tesz. Ő maga lett a boldogtalanság a magány mert nem csak a rossz érzéseket száműzte, hanem a jót is. Nem lehetett többé boldog se boldogtalan. Eleinte örült neki de aztán rájött hogy már semmilyen érzelem kinyilvánításra nem képes. Örülni nevetni vagy akárcsak mosolyogni... Végül is úgy vélte csak megérte az áldozatot és már amúgy sincs vissza út. Magán hordozta a keserűség bélyegét akármerre járt mindenhol bánatot és fájdalmat tudott csak okozni mert elfelejtette hogyan kell jót tenni. Keserűvé vált gonosszá még jobban meggyűlölte az embereket, sajnos be kellett ismernie hibát követett el. Eszébe jutottak a régi emlékek s azt a gondolatot h hibát követett el messze száműzte a fejéből. Ő maga lett az el átkozott lány. Úgy is érezte magát. Sokszor próbálta megtörni az ördög átokká lett áldását de nem sikerült. Mivel félt meghalni hátha a pokolra jut fel ajánlotta szolgálatait a sötét úrnak cserébe az örök életét. Már nem tudott mit tenni nem volt semmije és senkije akinek hiányozna vagy érdekelné. Azt már rég fel adta hogy valaha is érezni fog vagy hogy iránta érezzen valaki bármi mást gyűlöleten kívül. Hosszú évek során végleg elveszett az egykori eleven lány nyoma sem volt régi énjének. A sötétség tönkre tette őt a hatalmába kerített nem tudott tőle szabadulni. Minden meghalt benne még az emlékekre is mély homály ült. Már nem érzett semmit se fájdalmat se boldogságot üres volt teljesen tompa. A modora goromba. Maga a fagyosság költözött belé a tekintete zord és rideg zafírkék szeme kifakult és jégkékké változott akárcsak ajkai. Haja ami egykoron barna volt most hófehér színben pompázott akárcsak a hideg bőre. Az emberek irtóztak tőle féltek. Végül messze az emberektől vert tanyát az erdőben. Épített egy kis faházat ahol egyedül élt. Bánta amit tett de nem tudott elleni tenni. Próbálta jóvá tenni de mindig balul sült el bármit csinált így hát csak bámult és sétált nap mint nap. Már nem reménykedett hogy bárki megmenti már nem imádkozott égi csodáért. Csak volt és létezett bár maga sem tudtamiért. Egyik nap az erdőben sétált és meglátott egy embert. Csodálkozott mert erre nem szokott senki sem járni. De a férfi mert ebben biztos volt nem volt valami jó színben a vállából egy nyíl állt ki. A lány hirtelen megtorpant nem tudta mit tegyen. A férfi egyedül volt senki sem segíthetett rajta csak ő de ő miért tette volna. Hisz minden ember utálja, de úgy döntött segít neki. Alkut kötött az ördöggel és nem érzett örökké élt de az nem állt benne hogy hogyan kell cselekednie. Helyesnek vélte hogy haza viszi és ápolja. Oda ment le térdelt a sebesült mellé. A férfi szemei kikerekedtek látszott rajta hogy fájdalmai vannak ki tudja mikor sebesült meg. Hangja amint a lovát hívta csak úgy süvített az erdőn. Az állat rögtön halotta és futott gazdája parancsára. Fel rakta a testet az állatra majd megfogta a kantárt fejére húzta csuklyáját és el indult a háza felé. Tudta hogy a fiú amint teheti menekülni fog elől majd megrémül elváltozott külseje hideg bőre miatt. Sóhajtott egy mélyet. Mindezt magának köszönheti. Végül el értek a kis kő kunyhóhoz. Lefektette az ágyára levette az ingét majd kiszedte a bele tört nyilat és kitisztította az elfertőződött sebet. Ki tudja mióta hordozta magában a hegyet. Tüzet rakott hozott vizet és borogatást csinált a sebére gyógynövényekből próbált minél kevesebbet a fiúhoz nyúlni hiszen hideg bőre nem eshetett jól. Egész éjszaka virrasztott mellette vizet hozott borogatást cserélt mellette volt meg nyugtatta. Volt valami a fiúban valami különleges a lány szája hirtelen felfelé görbült amitől meg ijedt. Évek óta nem mosolygott. Végül őt magát is legyűrte a fáradság. Mikor fel ébredt be volt takarva és a sebesültjének hűlt helyét találta. Belé csapott a csalódottság hogy eltűnt. De mire fel fogta hogy kezd újra érezni a fiú is megjelent vízzel a kezében. El kezdtek beszélgetni s a lány itta minden szavát az idegennek majd egy kérdés formálódott benne mi is ő valójában. Majd ő jött elmesélte siralmas történetét miként lett ő maga a fagyosság. Csodálkozott hogy a fiú nem menekül előle hanem kíváncsi a történetére és végig is hallgatta azt majd a legvégén megsajnálta a lányt. A lány fel ajánlotta hogy addig marad ameddig akar és a fiú el is fogadta az ajánlatot. Lassan újra érezni kezdett nevetni mosolyogni boldog volt a tekintete újra zafírkék a haja barna lett a bőre rózsaszín arca kipirult. Nem tudta hogy mitől van ez amíg meg nem látta a fiú igazi valóját egy angyal. Akinek segített befogadta egy angyal volt. Csodálattal nézte szárnyait de lebukott. A szárnyak hirtelen eltűntek és csak a fiú állt ott. Ő már semmit nem értett de az égi lény ezt is elmagyarázta. Mivel ő annak idején haragra gyúlt és ellökte teremtőjét ő sem tehetett semmit nézte amint az ördöggel köt alkut. De amint látta hogy a lány belátta hogy hibázott megsajnálta és segíteni akart neki. Időbe telt míg kitalálta mit tegyen hisz a lány a vérével írta alá a szerződést. Megtalálta a kis kaput azért küldte a fiút hogy vigyázzon rá. A kiskapu az volt hogy a lány döntéseit nem határozták meg sem a döntéseit szabad akarattal rendelkezett a szerződésben ugyan az állt hogy soha többé nem fog érezni ez csak a lányon állt. Ő pedig újra el kezdett érezni. Először nem értette az egészet és össze volt zavarodva. A fiú akit szeret egy angyal aki miatta jött ide. Azt kihagyta a történetből hogy szereti a lányt de végül azt is hozzá tette hogy nem felső hatalom kényszeríttette hogy le jöjjön ide hanem mert ő úgy döntött hogy segíteni szeretne. És sikerrel is járt megtanította újra érezni élni a lányt s eközben bele szeretett de félt ha elmondja az igazságot újra haragra gyúl. De a lány csak mosolygott és boldog volt. Boldogan éltek egymással a két teremtés még világ a világ. A lány is megtalálta a boldogságát és az igaz szerelmet hát.