Talán (Írta Bix)

Már nyolc hosszú éve, hogy az édesanyám eltávozott az élők közül. Tisztán él még az emlékezetemben annak a napnak minden egyes mozzanata, és bármikor képes vagyok az összes aznapi érzésem felelevenítésére.

Minden egy borús, kora őszi reggelen kezdődőtt, ami egy átlagos hétfőnek indult. Ugyanúgy történt minden, mint más hétköznapokon, egészen addig a pillanatig, ameddig anyukám el nem indult értem az iskolába. Emlékszem, hogy az összes apró kis tízéves kisiskolást elvittek már a szülei, s én pedig magányomban ültem az iskola kapujában a szakadó esőben, aminek hála, arcomon nem voltak feltűnőek a csillogó könnycseppek.Hosszú órákon át csak ültem ott, és reménykedve pillantottam a nedves útra, hátha feltűnik anya, arcán ragyogó mosollyal, s megáll a járda mellett, kiszál,  odasiet hozzám, és szorosan magához ölel, majd szégyenlősen elnézést kér, amiért elkésett.

Az egész út kihalt volt. Senki nem járt már rajta abban az ítéletidőben. Hiába vártam, hogy feltűnjön a piros furgonunk. Anya nem jött értem...

Kezdtem úgy érezni, hogy elfelejtett, és már nem is szeret engem. Elkezdtem azon töprengeni, hogy mit tehettem, amiért megharagudott rám.

Egyszer csak feltűnt az esőfüggöny homályában egy autó, ami ugyan nem piros volt, de ismertem. Apa aggodó arccal szállt ki a kocsiból, és rohant oda hozzám. Gyorsan vacogó testemre terítette kabátját, amibe én legalább kétszer belefértem volna. Megsimogatta esőtől elázott hajamat, majd felemelt, és a mellkasához szorított. Jó érzés volt végre lenni valakivel, de nem értettem, hogy miért nem anyu jött értem. Apukám berakott az autóba, becsatolta a biztonsági övemet, majd haza hajtott. Az útmenti fák búsan hajladoztak  ázott leveleikkel, s a madarak próbáltak menedéket keresni egy-egy oduban. Az esőcseppeket szélsebesen próbálta az ablaktörlő távoltartani a szélvédőtől, de nem sikerült neki, mivel a hideg nedvesség rátelepedett az üvegre.

Fél óra kocsikázás után egyből haza is értünk, s nekem egyből furcsa volt, hogy nem érzem a frissen kisült fahéjas sütemény otthonos illatát, ami minden hétfőn terjengett az egész házban. 

Apa levette rólam a vizes kabátot, majd  beleültetett a nappali közepén álló fotelba, s letérdelt elém. Emlékszem, hogy mennyi fájdalmat és kínt láttam abba a csodálatos szürke szempárba. Lassan ejtett ki minden egyes szót, mégis mérhetetlen szenvedés árán sikerült csak nkei. Azokat a szavakat sose fogom elfelejteni, és apu kínkeserves arcát sem. Mélyen beégették ezek a képek magukat az emlékezetembe, hogy minden éjjel rémálom formájában gyötörjenek.

,,Prücsök...Anyu elment! Nem fog visszajönni! Az angyaloknak kell segítenie, de téged ugyanúgy szeretni fog onnan is... "

Miután ezt kimondta, elkezdtem szívszaggatóan sírni. Akkor még igazából nem fog értettem teljesen, hogy mit is jelent ez, de annyit tudtam, hogy anyu felmennt a mennybe, és nem fog visszajönni.

Haragudtam rá, amiért itthagyott! 

Most, egy tinédzser fejével sokkal másképpebben látom a dolgokat, és szégyelem magam, amiért azt hittem, hogy anyu azért hagyott el, mert nem szeretett, és rossz voltam.

Nem. Nem ezért hagyott el, hanem azért, mert mikor jött értem az iskolába, egy a mennydörgéstől megijedt szarvas az útra tévedt, és pont anya kocsija elé rohant be. Az állat félelmétől mozdulni sem tudott, édesanyám pedig ijedtében félrerántotta a kormányt, és egy árokba hajtott. A kocsi a feje tetejére állt, az anyám életét pedig sajnos már nem tudták megmenteni a mentősők...

Ebben a percben, hogy itt állok a tükör előtt, olyan, mintha a saját anyámat látnám benne. A hajam barnás árnyalata, a szemem zöld csillogása, ajkam pirossága, mind mind őrá emlékeztetnek.

A zárt ablakon meglibbent a függöny, és szikrázó fény áradt be a borús égbolt ellenére. Megdöbbentem, és elcsodálkoztam, hogy talán még most is itt van velem, és ez így is fog maradni örökre...