Véres Égbolt (Írta Bix)
Heidi szemszöge alapján
Volterra régi,macskaköves utcáin sétálok . A kora esti félhomályban tökéletesen látom az elöttem zajló jelenetet. Egy középkorú pár vitatkozik azon, hogy a másik miért csalta meg. Tipikus emberi probléma...
Elindultam feléjük. Cipőm keskeny sarka vészjoslón kopogott, ritmusosan. Kopp,kopp,kopp.
Az alacsony nő észrevette, hogy feléjük közeledem, és valamit a férfi fülébe súgott, amiről azt hitte, hogy nem hallom, de ő nem tudhatta, hogy kiváló vámpírhallással rendelkezem.
A férfi, aki eddig háttal állt nekem, most megfordult. Haja rövid és ezüstös, válla széles, arca mogorva. Mélykék szeméből zavarodottság tükröződik, s ajka lágy vicsorgásba húzodik hátra fogain.
Mikor eléjük értem, védekezően átkarolta a mellette álló, kissé reszkető nő derekát, aki haját válla két oldalára igazította. Mozdulata, és a lenge szél okozta légáramlás miatt felém szállt az illata. Vérének bukéja pezsdítően hatott halott szervezetemre. Méreg képződött a szemem még jobban bontotta le az emberek számára készült kontaktlencse anyagát.
Nem tehettem róla, de már két hete nem táplálkoztam. Fajtánk uralkodói, Aro, Caius és Marcus, megparancsolták a Volturival élő összes vámpírnak, hogy Szent Márkus nap közeledtével ne mészárolják le a nép egy részét, így vagy másik városba kellett volna mennünk élelmet szerezni, vagy be kellett volna érnünk állat vérrel. Jómagam az első lehetőséget választottam, mert nem vagyok hajlandó mocskos állat vért inni, amikor vannak ínycsiklandozó emberek is.
Ám a terveimbe nem szerepelt, hogy találkozok útközben halandokkal.
Az éhség villámként csapott le rám, és arra eszméltem, hogy a férfi nyakát egy könnyed mozdulattal töröm el, és dobom ernyedt, élettelen testét az útra, majd a nőre ugrok, és már érzem is a számban a vér édes ízét. Forrón égeti torkom, miközben nyelem le, majd újra kortyolok belőle. Letörlöm a szám széléről a vércseppeket, majd újra beleharapok, ezuttal az összes vért kiszivva testéből.
Felállok élettelen teste mellől, és a férfi mozdulatlan alakjához megyek. Letérdelek mellé, és épp beleharapnék, amikor egy dühtől keserves hang erényesen rámszól.
-Heidi! - mondja, és én olyan gyorsan állok fel, és fordulok felé, amilyen gyorsan csak lehet. - Mit művelsz?
-Jane! - mondom szemlesütve. Hirtelen félelem kerít markába. - Én csak épp tartottam ki a városból, amikor...
- Amikor mi? - vágott a szavamba hidegen. - Amikor úgy döntöttél, hogy mestereink szava rád nem tartozik, és amit parancsolnak neked nem kell ugyanúgy betartanod, mint nekünk?
- Dehogyis! Csak... - kezdtem, de hirtelen Jane dühtől izzó szeme alig volt tőlem néhány miliméterre.
- Nem érdekel! Majd nekik megmagyarázod, Heidi! - vágta a képembe Jane, majd elindult uralkodóink lakhelye felé. Egy árnyékba burkolt utca felé fordult, és így szólt: - Felix, Alec! Hozzátok! Nehogy meglógjon a büntetése alól! - adta ki a parancsot, mire a két vámpírfiú megragadta a karjaimat, és elkezdtek maguk után vonszolni, nem mintha nem mentem volna magamtól is...
- Srácok! Elég legyen már. - Mondtam csendesen a karjaimat bilincsbe záró kezek tulajdonosainak. - Nem fogok elrohanni, ti is tudjátok jól.
- Ne hallgassatok rá! - Kiáltott hátra Jane a válla fölött, aki már a rejtekhelyen volt.
- Bocs, Heidi. A parancs, az parancs. - mondta kissé szomorkás hangon Alec. Hát persze, hogy nem mer ellent mondani a hugának. Bezzeg ha itt lenne Demetri, ő megvédene, és nem hagyná, hogy jane ezt tegye velem. Vagy mégis?...
- Szaporázzátok már meg a lépteiteket, Felix. Vámpírok vagytok! Gyorsak. Rémlik valami? - kérdezte gúnyosan Jane, és mikor utolértük, belépett az ajtón, majd végig masírozott a hosszú, sötét, félhomályba burkolt folyosón. Egyre közelebb értünk a teremhez, ahol Aroék vannak. Félelmem nagyobb mértékű lett minden egyes lépéssel. Mire kinyilt a terem ajtaja, ha nem lettem volna vámpír, szó szerint reszkettem volna.
Mikor beléptünk érdeklődö tekintetek pásztáztak végig minket, de főleg engem ,Alec és Felix tartó karjaiban. Az összes vámpír közömbösen nézett rám, kivéve egyet.
Demetri.
Az ő tekintete aggodalmat és félelmet tükrözött a megdöbbenés mellett.
- Jane? - Állt fel trónszékéből Aro, majd elénk jött. Pontosabban elém. - Mit tett Heidi, amiért így hoztátok őt ide? - kérdezte érdeklődve.
- Mester. - kezdett bele monológjába Jane. - Heidi megölt két embert nem messze a tértől.
- Heidi! - kelt fel a székéből egyszerre Caius és Marcus is. - Igaz ez? - szögezte le nekem haragosan a kérdését Caius.
-Igen. - mondtam szemlesütve, és főleg Demetri tekintetét kerültem. Mit gondolhat most rólam? - De csak azért, mert...
- Az okok nem fontosak! - mondta elszántam Jane, ördögi mosollyal az ajkán. - Megszegted a szabályt! erre nincs bocsánat!
- Jane... - vágott a szavába Aro.
- Nem, Aro! - szállt vele vitába Caius. - Jane-nek igaza van! Nincs bocsánat! Már csak azt kell kitalálnunk, hogy mi legyen a büntetésed. - fejezte be, és én megsemmisülve néztem Demetrire, aki szintén ugyanolyan arckifejezéssel nézett rám, majd rendezte vonásait, és előre lépett.
- Mester. Nem hiszem, hogy Heidinek nem lenne megfelelő magyarázata a tettére. Joga lenne elmondani, hogy miért szegte meg a parancsotokat szerintem. Meg kéne hallgatnunk véleményem szerint. - mondta komolyan Aro szemébe nézve. Nagyon hálás voltam neki azért, hogy kiállt értem, de ettől csak még jobban megrémültem. Mi van, ha most ő is bajba sodorta magát miattam?
Úgy láttam, mintha Marcusék komolyan elgondolkoznának ezen a lehetőségen. Pár perc halott idegölő másodperc után megszólalt Aro:
- Igazad van, Demetri. - mondta csendesen. - Hallgatunk, Heidi! - fordult felém. A lábam gyökeret vert, halott szívem helyén dübörgött bennem az adrenalin, és a félelem.
- Éppen tartottam ki a városból, hogy táplálkozzak, ahogyan javasoltátok. - kezdtem bele halkan, Demetrire nézve. - Nem akartam őket bántani! Esküszöm! De a nő illata felém szállt, és az éhség menthetetlenül csapott le rám, és már későn eszméltem, hogy mit is csinálok. Akkor már nem tudtam leállni. - vallottam be bűnömet mostmár a padlónak.
- Hmm... érdekes, érdekes. - mélázott el Caius. - A magyarázatot megkaptuk, de nem elég jó érv azért, hogy megszegte a parancsunkat, Aro. Más megtudta türtőztetni magát, ő nem. Ninccs kibúvó a büntetés alól.
- Ez igaz. - mondta elgondolkozta Aro, majd elindult vissza, a trónszéke felé. Hosszú, földig érő köpenye lebegett mögötte, mint egy sötét árny. - A büntetésedet kitaláljuk holnap napnyugtáig. Addig a biztonság kedvéért az egyik cellánkban lesz a fekhelyed ma éjjel. Nem mintha szükséged lenne rá, mivel úgysem vagy képes az alvás művészetére. De nem akarunk elveszíteni téged. Legalábbis ma még nem. Lehet, hogy holnapra megváltozik a véleményünk. - üllt le, majd intett Demetrinek. - Kísérd el Heidit a cellájához!
- Igen is , mester! - mondta, majd mellém jött, és a két karomat a hátam mögött szorosan átfogta. - Gyerünk! - kezdett el tolni az ajtó felé, majd miután kiléptünk engedett a szórításán, és a karjaim helyett a derekamat fogta át. - Heidi... - kezdte, de én az ajkára tettem az ujjamat, és elhallgattattam.
- Tudom, és nagyon sajnálom. Komolyan. Neked viszont nem szabad ebbe belekeveredned. A végén még te is bajba leszel, miattam. Azt nem engedem! - vitába akart szállni, de nem engedtem neki. - Ssh...
Karomat a nyaka köré fontam, és lágyan megcsókoltam kemény, hideg ajkát. Szorosan magához húzott, és ő is beszálltt ajkaink játékába. Nem telt el két perc, amikor egy éles hangot hallottam magam mögül. Hirtelen fordultam meg, és lefagytam, amikor megláttam az alacsony lány alakját.
- Jane! -mondtam, és az ő válasza egy ördögi mosoly volt, és éles fájdalmat éreztem az egész testemben. Összeestem, és vonaglottam a fájdalomtól. Demetri letérdellt mellém, és tudtam, hogy le akarja állítani Janet, de nem hallottam, mert a fájdalom átjárta minden egyes halott porcikámat.
Valaki durván felrángatott a padlóról, és elkezdett rohanni velem valamerre, miközben én még mindig fájdalomban égtem. Aztán megállt az a valaki, aki vitt, és ledobott kíméletlenül a talajra, ami miután földet értem berepedt az ütközés erejétől. Jane is abbahagyta a kínzását, ezért képes voltam kinyitni a szemem.
Ismét a nagyteremben voltam, és most minden vámpírtekintetbe megvetést láttam, kivéve Demetri-ében. Az övé elszánt volt...
- Heidi Volturi! - Jött elém Marcus hihetetlen gyorsasággal, majd megragadta a nyakamat, és felemelt a talajról. - Tudod te, hogy mi a vád ellened? - mikor félelemtől kitágult pupillával megráztam a fejem, folytatta. - Elcsábíottad Demetrit csak azért, hogy megszökhess! - vágott le a földre.
- Ez nem igaz! - mondtam elhaló hangon. - Nem csábítottam el, és végképp nem azért, hogy megszökhessek! Szeretem őt!
- Hazudik! - kiáltotta Jane, majd újra elkezdett az akaratával kínozni, ám ez a fájdalom hullám hamar elmúlt, mert valaki elém vetette magát...
Demetri.
- Állj félre! - Jane abbahagyta a fájdalom okozást, és Demetri elé ment. - Mit művelsz?!
- Megvédem azt, akit szeretek! - mondta elszántan majd fölállt, és engem is felsegített, majd átölelt, és Aroék felé fordult. - Ez az igazság, Aro. Szeretjük egymást! Tudjuk, hogy ezt tilos a Volturi körein belül, ezért is tartottuk titokban! De nem bírjuk tovább leplezni.
- És akkor ezáltal megszöktetted volna őt igaz, Demetri?! - támadt rá kedvesemre Marcus.
- Mi? Dehogy! Hogy gondolhatod ezt? - kérdezett vissza.
- Tudjuk, hogy azt tetted volna! Felix! - kiabálta Caius, és engem kitéptek Demetri karja közül, és Felix markolta meg a nyakát szorosan.
- Ne! Ne! Ne! - kiáltottam kétségbeesetten. - Ne bántsátok! Nem ő követett el kétszeres törvényszegést, hanem én. Engem kell megölnötök. Nem őt!
- Heidi! Ne! - mondta Demetri.
- De! Nem hagyom, hogy miattam öljenek meg!
- Milyen... szívszorító! - mondta gúnyosan Aro. - Ha halandó lennék, akkor még könnyeket is ejtenék e jelenet láttán, de mivel nem vagyok az, így már kitaláltam a büntetéseteket! Felix! Engedd el! - Demetri kiszabadult testőrtársa karjai közül, mellémsietett, és átölelt. Együtt vártuk megsemmisülve az ítéletet, hogy milyen halál vár ránk. - Életben maradhattok, ha akartok, mert mindketten kiváló tagjai voltatok családunknak.Ám a Volturiból száműzünk mindkettőtöket. Választhattok . Halál, vagy elmentek innen, és az örökkévalóságban többet ide vissza nem jöttök. A döntés a ti kezetekben van.
Fejezte be, és visszaült. Demetrire néztem, és találkozott a tekintetünk. Láttam az elszántságot, és a szerelmet benne.
- Elmegyünk! - mondta határozottan. - És többet nem fogunk vissza jönni! Köszönjük a lehetőséget! Viszlát!
- fejezte be Demetri az egyszerű búcsúzkodást, és kisétáltunk a teremből. a folyóson hevesen megcsókoltuk egymást, majd kézen fogva léptünk ki Volterra homályba burkolt utcáira.
Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de biztosak voltunk benne, hogy együtt mindent megoldunk majd...
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
