A római feljegyzések szerint a kelták felfogása azt diktálta, emberéletért emberáldozatot kell bemutatni. A súlyos betegek és a csatába indulók úgy engesztelhették ki az isteneket, ha az ember számára legértékesebbet ajánlották fel, vagyis az életet. Előfordult, hogy egy fontos személy életéért cserébe - a kozmikus egyensúly és kiegyenlítődés értelmében - egy másikat kellett adniuk. 

A mai, XX. századi ember számára rémisztő és kegyetlen szokás a kelták körében, akik a Kos világkorszak teremtményei voltak, természetesnek számított. Nem féltek a haláltól, számukra a túlvilági élet mindennapos, ismerős dolog volt, földi életük folytatása. Sokkal rosszabb büntetést is el tudtak képzelni a halálnál, például a számkivetettséget.

A fennmaradt dokumentumok szerint, az áldozáshoz többféle halálnemet választottak. A hármas halálnak nevezett szertartás során az áldozatot egy fa ágai közé szorítva megégették, vízbe fojtották, és dárdával vérét vették. Más források szerint megfojtották, megkövezték, majd lándzsára húzták.
Két ír király, Diarmaid mac Cerbhaill és Muirchertach mac Ecra történetében példát is találhatunk a hármas, rituális királygyilkosság egy másik formájára. A két ember égő házból menekült sebesülten, majd végül sörrel telt kádba fúlt.
(Ez a rítus a szakrális királyság szerves része volt. A kelták hite szerint a királytól függött az emberek jóléte, így nem engedhették meg, hogy az uralkodó megöregedjen és legyengüljön, veszélybe sodorva ezzel az egész népet.)

A véráldozatot a gallok Esus isten tiszteletére végezték. A megölt test eséséből, rángásából és a kifolyó vérből jósoltak. Az ellenség fejét a házukra szögezték, a megtisztított koponyákat az isteneknek bemutatott áldozatokhoz használták. Az ellenség feje és agyveleje állt a legnagyobb becsben a kelta harcosok körében, ugyanis úgy tartották, az ember szelleme a fejében lakozik. Az ír Hódítások Könyve által említett varázsüst csak azt a harcost tudta feléleszteni, akinek nem hiányzott a feje vagy az agyveleje.

Az elítélt bűnözők feláldozása nem számított egyedi esetnek akkoriban, többek között a szászok és a rómaiak is alkalmazták. A történetírók hatalmas vesszőből font emberi alakokról írtak, melyek belseje tömve volt az áldozni szánt, megkötözött emberekkel. A monstrumokat meggyújtották, a bűnösöket élve elégették, és (a gall) Taranis istennek áldozták.

A vér és tűzáldozat mellett a víznek is nagy szerepe volt. Teutates-nek, azaz a törzs istenének bemutatott áldozatként ellenségeiket és a bűnözőket vízzel teli hordókba fojtották. (A víz életadó jellege és a királyválasztásban betöltött fontos szerepe mellett a halál és a túlvilág jelképe is volt. Majdnem minden túlvilági helyet a tengeren túlra tett a kelta képzelet, és a mágikus üstök is a halálból való feltámadást (esetleg beavatást) segítették elő. Az ebben megmártott halottak új életre keltek, megtisztultak, bár lélegzetüket elvesztve képtelenek voltak megértetni magukat az élőkkel.)

A fejkultuszban a fej a napimádás szimbóluma, az istenek jelképe volt. (A kelták tisztelték az elemi erőket, ünnepélyes esküt tettek a Napra, Holdra, vízre, levegőre, s az esküszegést keményen megbüntették. A gonosztevők áldozatként való felajánlása a Nap tiszteletére és megtisztulásra is szolgált.)
A druidák az általuk ártónak talált lények, főként bűnözők feláldozásával akarták a pozitív dolgokat elősegíteni. Az állatok égetése talán arra a hitre vezethető vissza, hogy a gonosz boszorkányok és varázslók állattá is át tudnak változni. Hitük szerint ha ezeket a lényeket életben hagyják, megronthatnák a terményeket és a jószágokat és felborítanák az egyensúlyt. Ennek a ritusnak a későbbi, persze erősen politikai indíttatású megnyilvánulásai a középkori boszorkányégetések voltak.
Sok feltételezés született arról, lehetséges-e, hogy a sok, emberáldozatról szóló jelentés druida-ellenes propaganda volt, vagy valóban végeztek a papok ilyen szertartásokat. Julius Ceasarnak minden bizonnyal érdekében állhatott a meghódított nép tudósait rossz színben feltüntetni, ha bebizonyította, hogy hadjáratát egy barbár nép ellen vezette.

Az indián emberáldozatok Amerika európai felfedezői elé az új kontinens szépségei mellett meglepő, harcedzett férfiakat, sőt az első gyarmatosítókkal érkező bűnözőket is sokkoló képek tárultak.
A prekolumbián (a Kolumbusz előtti) Közép-Amerika és Dél-Amerika inka területén az emberáldozat ugyanis általános vallási rítus volt. Az inkák és az aztékok külön szertartások keretében mutattak be emberáldozatot a templomban vagy egy hegytetőn, míg a maják csak alkalmilag, szent kutakba áldoztak embereket. Az emberáldozatot a papok nagy ünnepek alkalmával mutatták be - rendszeres időközönként az egész év folyamán. Az inkák csak súlyos válságok idején vagy különleges események alkalmából áldoztak embert. Az aztékoknál ez gyakoribb és általánosabban elterjedt szertartás volt. Az áldozat lehetett férfi, nő, gyerek - olykor állat is. Az inkáknál a nőket általában rituálisan megfojtották, a maják néha vízbe ölték az áldozatot, az aztékok egy áldozati obszidiánkéssel kivágták a szívét.

Inka emberáldozatok nyomaira bukkantak

Peru északi részén egy ásatás során majd három tucat emberi áldozat maradványait fedezték fel. A lelet mintegy 600 éves, az inka civilizáció idejéből származik.

Az egyébként jó állapotban megmaradt testek közül néhányon észrevehető a kivégzés módja: átvágták a torkukat és kulcscsontjukat - mesélte Carlos Webster, az ásatás vezetője.

Ennyi emberi maradványra még nem bukkantak soha

Az embereket valószínűleg a spanyol hódítók érkezése előtti évtizedekben végezték ki azon a területen, amelyet ma Perunak neveznek. Bár az archeológusok korábban is találtak már bizonyítékot embereken végzett áldozati szertartásokra, de ekkora leletanyagot -, 33 testet -, még sosem feldeztek fel. 

Tudósok szerint 1400-tól az 1500-as évek közepéig Peru, Chile és Ecuador földjén az emberáldozatok általános elfogadottak voltak, bevett gyakorlatnak számított a vallási okokból történő kivégzés. 

"Legtöbbjük 15 év körüli fiatal nő volt. Egyikük terhes volt, hasüregében egy körülbelül négyhónapos magzat kulcscsontját találtuk. A bőrszövet és a haj jó állapotban megmaradtak, mivel környezetük száraz volt, 7 láb mélyen a föld alatt."

Emberáldozatok az aztékoknál és a majáknál

A maja vallás kultikus helyei a piramisok tetejére épített, kis méretű, fülkeszerű templomok voltak. Itt zajlottak a nyilvánosság teljes kizárásával végbemenő istentiszteletek, s ahova csak a papok léphettek be, akik itt találkoztak az istenekkel. Ugyancsak ezekben a templomokban tartották a különféle áldozásokat is, melyek során sokszor ártalmatlan füstölőszereket alkalmaztak, de gyakran embereket is feláldoztak. Bár a maják kegyetlensége meg sem közelítette az aztékok rémtetteit, mégis, mintegy megteremtői voltak az aztékoknál tömeges szintre emelt emberáldozatok kultuszának.



Az ilyen esetekben leggyakrabban, egy, a papok által kiválasztott fiatal ifjú, ritkábban egy szűz leány életével kedveskedtek az isteneknek. Az előre elkábított áldozatot a templomban lévő áldozati kőasztalra fektették, végtagjait a kis méretű asztal négy sarkán a föld irányába feszítették, az így kiemelkedő mellkas pedig már könnyű célpontot jelentett. A szertartás vezető papja, miután megbizonyosodott az áldozat tehetetlenségéről, egy obszidián késsel kivágta a szívét, majd a még dobogó szívet a kezébe vette, s kilépett a piramis tetejére, ahol a magasba tartotta azt, hogy az őrjöngő tömeg is láthassa. A kegyetlen vallási szokás volt az egyik indoka az Amerikába érkező konkvisztádoroknak a maja kultúra elleni indított keresztes háborúban.

Fizikai bizonyítékok

A spanyolok feljegyzései, illetve a bennszülöttek képekkel illusztrált kódexei mellett most már fizikai bizonyíték is rendelkezésre áll: egy Mexikóvárostól északra fekvő településen (Ecatepec) végzett ásatásokon régészek megszenesedett csontvázakra bukkantak.

Nadia Velez Saldana, az ásatások vezetője az Associated Press hírügynökségnek elmondta: „Egy hatalmas sírgödröt találtunk, benne négy gyermek csontvázával, melyek részben el voltak szenesedve, négy másik gyerekcsontváz pedig teljes egészében el volt szenesedve.” Az ugyan nem derül ki pontosan a csontvázak állagából, hogy az áldozatok akkor is éltek-e még, amikor elégették őket, a most megtalált leletek azonban alátámasztják a Magliabecchi-kódex ábrázolásait, melyeken a bennszülöttek maguk festették meg az emberáldozati szertartásokat.

Ráadásul olyan edényeket is megtaláltak a régészek Ecatepec-ben, melyeket embertásaik megfőzésére használtak a bennszülöttek kódexeinek illusztrációi szerint. Nem messze a főzőedényektől pedig emberi csontmaradványokra bukkantak, így régészek nemcsak az emberáldozati eljárás meglétét, hanem egyben a kannibalizmus elterjedtségét is bizonyítottnak vélik.

Az üvöltés: jó előjel

Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint, ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött - az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot. Hogy mindezt elősegítsék, az őslakosok gyakran végták meg előre az áldozat torkát, hogy fájdalmait fokozzák.

A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy vajon az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát. Egyes spanyol források arról számolnak be például, hogy egy 1487-ben elkészült azték templom felszentelésekor 80 ezer embert áldoztak volna fel az isteneknek az aztékok. Ilyen nyilvánvaló túlzások figyelmen kívül hagyása mellett azonban valóban komoly kérdés, hogy mennyiben volt elterjedt az emberáldozat Mexikó ősi civilizációiban.